IRODALOM
Szijj Ferenc hetedik könyve 2007-ben jelent meg, nyolc évvel a legutóbbi versesnek mondható kötete, a Kéregtorony (1999) után. Azóta két prózai munkával állt elő, 2001-ben a Szuromberek királyfi című kitűnő meseregénnyel, illetve a sokkal kevésbé respektált A hurok belseje című rövidpróza-kötettel (2004). A Kenyércédulák versei időközben folyamatosan készültek (és jelentek meg folyóiratokban), s így, egyben olvasva őket, azt mondhatjuk, megérte ennyi évig érlelni őket. A négy ciklusba rendezett költemények mindegyike - a címadó kenyércédula mintájára - egy-egy nap nevét viseli magán, kivéve a kötetzáró, az Utolsó napok címet kapó verset.
"Élvezettel tétováztam" - olvassuk a kötet egyik Csütörtök című versében (26.), s a kijelentést akár önértelmező metaforaként is érthetjük. Hiszen bármennyire is helytálló az, amit rendre ki szoktak emelni Szijj munkái kapcsán, azaz, hogy kegyetlen, nehéz, szigorú, fojtó, a világ árnyékos fertályait feltérképező és az élet pokoli bugyraiból merítő írások ezek, a szövegek retorikája gyakorta a humort és a finom iróniát keverő modalitás által érvényesül. A Szijj-recepció mindmáig egyik legszakszerűbb darabjában Schein Gábor fel is hívja erre a jelenségre a figyelmet (Beszélő, 2001/1.): "A versanyag törésének talán legnyilvánvalóbb mintájával az eltérő metaforikus képzetek dekonstruktív keverése szolgál, amely sokat átvesz a dadaista vicc tradíciójából, és megmutatja Szijj Ferenc költészetének azt a máig érvényes sajátságát, hogy nála az értelem és az énszerűség megalkotása szinte minden esetben a humoron, gyakran a keserű humoron halad át." Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy ezek könnyed, komikus hatású költemények lennének (a lá Varró Dániel), és olvastukkor sosem rezeg a nevetés ajkainkon. Ám az alapvetően talán tragikusnak, de mindenképp nyomasztónak és magányosnak tételezhető, az egzisztencializmussal rokonítható léttapasztalat olyan átesztétizált formában bukkan felszínre a Szijj-versekben, mely forma maga lesz a tapasztalat, maga lesz a lét, s mint ilyen, mindig játékos és mindig irodalmi. Ez a jelenség a kései Kosztolányi-versek esztétikai léttudatával rokon (még ha poétikailag természetesen aligha érdemes párhuzamról beszélnünk ez esetben). A szintaktikai törésekből, szürreális hasonlatokból és szenvtelen megnyilatkozásokból építkező Szijj-líra valóban illeg és billeg, valóban tétovázik, mozog előre és hátra, a sorok végén majd felbukik, keresi a helyeket, a formát, a kifejezés szabad területeit - de valamiféle sajátos, kétségbeesett élvezettel teszi mindezt, ahogy ugrál, vagy néha csak vánszorog szóról szóra, felmutatva és megrágva minden egyes nyelvi instancia fenoménját. "[A] leghitványabb létezők / beemelését a véletlenbe, amit a személytelen figyelem is / ünnepélyes körforgássá tehet" (45-46.). Bár a Kenyércédulák versnyelve nem tekinthető teljes mértékben homogénnek (ehhez elég a kötetkezdő három vers különbségeit észlelnünk), a legjellegzetesebb poétikai eljárás mégis az, amely már A lassú élet titka (1990) című legelső kötetben is jól észrevehető volt. Schein Gábor úgy fogalmaz említett írásában, hogy az első kötet nem egy részlete egy "század eleji avantgárd antológiában" is helyet kaphatott volna. Krupp József azt írja az Élet és Irodalomban megjelent Kenyércédulák-kritikájában (2007. június 1.), hogy "az új Szijj-kötet egyik legizgalmasabb poétikai kérdése a szürrealista látásmód és szövegalkotás megújítása, új tartalmakkal való kitöltése." Ez valóban fontos problémája a kötetnek, bár úgy tűnik, hogy nem új keletű probléma, így a kérdés az, hogy A lassú élet titka óta eltelt időben születtek-e lényegileg más megoldások vele kapcsolatban. Megkockáztatható, hogy igen. A szürreális hasonlatok és metaforikus szerkezetű képek e kötetben is nagy számban vannak jelen, ám míg A lassú élet titkában ezek a hasonlatok jobbára (s nem kizárólagos érvénnyel) lokális érvényűek voltak, fenoménszerűen mutatva fel valamit ("Úgy szeretlek, / mint teknőc könnyezése.") - mint ahogy "[e]gy talányos cipőnyomot mutat fel / a napját felejtett újságpapír" - addig az új könyvben ezek több ízben allegorikus szerkezetekké válnak, végighúzódva az egész versen. Erre példa rögtön a második vers (Szombat, 10.): "Nem olyan, mintha mindenhol / zongorák tolatnának eléd? / Át akarsz vágni egy parkon, / és látod a nyitott fedelükön / a ferdén álló fákat, embereket, / de nem csodálkozol. Egy zongora / mindenre hasonlít, traktorra, / cipőre, sokrekeszes pénztárcára." (Egy későbbi Péntek című versben [60.] is a hangszerek és használati tárgyak megőrülését, karneváli táncát tapasztaljuk.) Ezt a fajta avantgárd versépítkezést - elsősorban az álomszerű, szürreális képstruktúrák és az expresszionista írástechnikák emlékezetére, s nem az izmusokhoz való (nyelv)szemléleti illeszkedésre gondolok - én egyfelől a 20-as évek Kassák Lajosához, vagy például A bőr alatt halovány árnyék József Attilájához tudnám kötni (utóbbi versből idézek: "szívemben kivasalt ruhát hordok, amikor megszólítlak", "néma négerek sakkoznak régen elcsendült szavaidért").
Szijj Ferenc poétikája egyfelől átörökíteni látszik a magyar történeti avantgárd bizonyos fejleményeit (és meglátásom szerint nem elsősorban a neoavantgárdét), ám ez a hatás leginkább stilisztikaiként, s nem nyelvszemléletiként írható le. Utóbbi tekintetben talán inkább a jobb híján "hermetikusnak" nevezhető koncentrált költészeti formák, illetve Pilinszky János hagyománya érezhető. Ám egyik említett tradíció sem jelöltként jelentkezik Szijj költészetében, melynek izgalmát az (is) adja, amiként mindez egy recitáló ritmikájú, a szintaktikai agrammatizmus eszközével gyakorta élő, szenvtelen (ám nem minden tekintetben személytelen) modalitású, gyakran narratív jellegű versépítkezésben szervesül.
Több Szijj-vers alapvetően reflektált énköltészet, legnagyobb (gondolati) problémája a szubjektum elgondolhatósága és a saját én megélhetősége, rendre a te mint Másik és a világ mint Másik mindig történetiként, időbeliként elgondolt viszonylatában (s e vonulat szempontjából megint csak indokoltnak tűnik a 20-as, 30-as évek líráját emlegetni). Ennek reprezantatív darabja a legelső vers (Péntek, 7.) A kötet egy másik vonulatát viszont (s ebben a kategorizálásban szükségképpen rejlik némi leegyszerűsítés) úgy tudnám megfogni, mint amely a világban való sajátos létezés felmutatására törekszik. Ezt a színre vitt létezést paradox módon jellemzi az organikusság és az automatizáció. A gépek, a tárgyak, a világ darabjai és fenoménjei rendre élő metaforákban, antropomorf képekben bukkannak fel (pl. "Ahogy a rugós madárcsapda nézi az eget / kétfelé feszített szemhéjakkal / a fészer tetejéről." Vasárnap, 69.), s az érezhető, hogy ez a személyesítés a beszélő általi "organizáció", szervesítés-szervezés eredménye (példák a Szerda [70.] című versből: "Olykor csak egy távoli sóhaj, és a nyáladzó gép / rögtön kidobja a cédulát", ., "Vagy egy csiga szemébe születni bele, / ami után az a szegény állat már csak kanyarodni tud, / csak kérdés, hogy amerre lát vagy amerre / az ismeretlenség fenyegeti, de mindenképp / más az idő, velem nő a közepe."). Az automatizáció, a mechanikusság leginkább a félelem aktusaiban van jelen, az eldologiasodás félelmében, illetve valamifajta átfogó egzisztenciális félelemben (mely, rettegéssé például, sosem hangolódik át, szorongássá viszont több ízben "nemesül"). "Mások helyett is nekem kell félnem. / Elsősorban, ha bizonytalanság támad / a kezdettől fogva meglevő dolgok körül, / például a gépekről megsejtem valahogy, / milyen kevésen múlik, hogy a belsejükben / szabadjára engedett sok kis robbanásból / nem lesz egyetlen nagy, amely mindenkiről / lerepíti a legnehezebb kalapot is" (Kedd, 22.).
Szijj Ferencnek nagyon erős és hatásos sorai és strófái vannak (oldalanként tudtam kiírni két-három megdöbbentő vagy szentenciózus versmondatot), viszont olykor az volt az érzésem, hogy a műegész valami miatt nem képes érvényesülni. Nem tudom eldönteni, hogy szándékos, a műalkotáselv ellenében ható tudatos módszerről van szó, valamiféle kompozíciós készség elégtelenségéről, vagy az én tekintetem vakfoltjáról. Ám talán ezért nem is olyan nagy baj, ha elszakad a cédula egy-egy szelet kenyér levágásakor. (Jelenkor)
LAPIS JÓZSEF
Jónás Tamás
Kiszámítható
józanság
Olvasható-e az önterápiás, klinikai jellegű diskurzus szépirodalmi módon? És ha igen, miképpen, milyen átkódolással? Jónás Tamás verseskötete erősen önéletrajzi, s abból is a lelki betegséget hangsúlyozó. Jónás Tamás költészete referenciális jellegű. Nem a nyelv a főszereplő, hanem a költő lelke, illetve látszólag a lelke, inkább társadalmi státusa. A szavak ebben a lírában alattomos ellenségek, de nem a valóságot, a tények nyelvi közvetítését viszonylagosítják, zavarják össze. Az átszellemített autagresszió, a szublimált (ön)gyilkossági késztetés depresszív eszközei.
Egy varjút öltem meg kamasz koromban.
Véres havon vinnyogva tátogott.
Egy fél téglával vertem szét fejét.
Városhatárban bóklásztam napestig(...)
Elmúlt a tél. A nyár. És sok tavasz jött.
Most tél van, és most épp én vinnyogok.
A féltéglák szavakká ravaszodtak.
De nincs aki szétverje a fejem.(Kiszámítható józanság)
Suicid késztetésekre egyébként több helyen is van utalás. Méghozzá hangsúlyos helyen, egyes költemények végén (Mondóka, Holló uram, Hektór búcsúja feleségétől, Magyarázkodás, Fél-uram!).
A központi komplexus, a sorsszervező gócpont, a család. A családi kapcsolatokról szól a versek nagy része, amelyeket a költő egyoldalú komolysággal többnyire csak a saját személyiségén keresztül értelmez és él át. A család, mint földi pokol. Gyerekkorban apa-anya, felnőttként férj-feleség. Szinte programatikusan - ez a költő anyaga. A véletlen ihlet, a lét-nemlét, a politika teljesen hiányoznak Jónás Tamás költészetéből. A költészetről íródó önreflexivitás is. Jónás Tamás nem posztmodern költő. Szembetűnően hiányzik ebből a költői világból az irónia, a humor, a groteszk. Itt minden halálosan komoly, senki sem nevet, soha. A nevetés egyik ellentéte a szégyen viszont központi motívum. A hang mindig egy panaszos emberi hang. Nem a nyelvgép hangja. Minden esetben erősen kijelölt a megszólított. Anya, apa, feleség, olvasó, Isten. A megszólítás alakzata nagyon fontos Jónás Tamás költészetében. A megszólítás többnyire közvetlen és a valóságos életre utal. Nem alkot prosopopeiát, sosem lehet arra gondolni, hogy csak a megszólítás alakzata létesíti a tulajdonképpen nem létező arcot. Az arc Jónás Tamásnál mindig emberi arc. Sohasem maszkszerű. Ebben a költészetben nincs elidegenítés. Az antropomorfizáció teljes. Éppen ezért gyakoriak a megszemélyesítések. A természeti-társadalmi környezet is csak azért érdekes itt, mert emberi-lelki vonatkozású. Ezzel összefüggve, a versbeszédben hangsúlyos a metaforikus nyelvhasználat.
Jónás Tamást romaköltőnek emlegetik, de a könyvéből kitűnik, nem a roma származás nála az önazonosság-szervező erő, hanem a mikroszociális helyzet. Jónás Tamás kulturálisan egyáltalán nem azonosul a cigánysággal. Az ő költészetéből mindenféle cigányfolklór hiányzik. Egyáltalán nem köthető a magyar líratörténetből ismert Bari Károly-vonulathoz. Az inkább hátrányos szociális helyzetű értelmiségi lelki kínjairól olvashatunk a könyvben. Ez adja a lírai én arcát, ez segíti szóhoz, ha mégoly átkozódó, panaszkodó szóhoz is.
Sok múlik azon, hogy a lelki traumákat valamilyen líratradícióban hogyan képes megformálni valaki. Jónás Tamás biztosra akar menni. A monológot, a soliloquimot választja, mint a hagyományos líra normaalakzatát. A kötet bevezető, olvasóhoz álforduló verse is erre az önterápiás helyzetre utal. A hallgatás Jónás Tamásnál korántsem valamilyen misztikus csönddel van kapcsolatban. Inkább a pszichológiai elfojtással. A hallgatás helyetti beszéd pedig önterápia, az elfojtás sikertelen felszakadása, neurotikus magában beszélés - orvosilag. Olyan önterápiáról van szó, amely eleve kudarcra van ítélve. Ennek a kudarcnak az átesztétizált pótléka lenne a költemény.
Én nem sokat tudok rólad, de te
se tudhatsz rólam sokat. Nemde? De.
Vagy kértem én, hogy olvasóm legyél?
Hagy abba most, jobb még az elején.Ma verset írtam. Hallgatás helyett.
Így pár mondatnak küldetése lett.
De nem érdeklődik, nem is üzen.
Ha majd akar, rögtön befejezem.(Hallgatás helyett)
Önfélreértésnek tartom a Petri Györgyhöz és József Attilához való kapcsolódását, amelyet egyébként ki is nyilvánít - Fél-uram!. Szerintem Jónás Tamás kései folytatója a hetvenes évek szociologikus élménylírának, illetve ezt a hagyományt tudja a legkreatívabban újraírni. Leginkább a Kilencek, például Oláh János, Mezey Katalin költészetéhez illeszkedne. A képviseleti elvet visszautasítja a szerző. Viszont mindezt nem Petri György filozófiai meggondolása alapján mellőzi. Sőt, a szociális anyag igenis képviseleti módon is olvasható, ebből az értelmezői horizontból is lehet jelentést adni neki.
A mágikus ráolvasások, rituális átkozódások archaikus és mégis mai megalkotása nagyon jól megy a költőnek. Ugyancsak a népdal, a ballada, az ütemhangsúlyos kétütemű nyolcas vagy a négy/hármas ütemű versforma felel meg ezeknek a műfajoknak.
pihen a hold a ház falán
s míg ugatnak kint a kutyák
anyut tördeli a halál
a szobában mint a gyufát(szüleim halálának jelenetei)
Szakmailag tökéletesen kivitelezettek az e típusba tartozó versek, mégis önfélreértésnek tartom Jónás Tamás költészetében az európai mítoszokhoz való kapcsolódását is. A mítosz szakrális jellegű történet, olyan cselekvés áll a közép pontjában, amelynek időtlen vonatkozása van, ez adja az archetípust a figurából. Jónás Thészeuszában vagy Hektórjában nem az akció a lényeges és nem is a kapcsolat, a lírai én csak magával van elfoglalva, ezért tartom szerencsétlennek, hogy a mítoszt, mint formát használja a költő.
Tökéletes a Kiszámítható józanság - tárgyias ballada. Ugyancsak Az alkonyi kertben áll egy sárga rózsa. A szüleim halálának jelenetei is a kimagaslóak közé tartoznak és a meglepetés, a néma hadsereg, a Mondóka, az apokalipszis, az Elvileg. A Mondóka esetében a címadás azt jelzi, hogy hiába az individuális téma, a költő a hagyományok közösségi ereje általi kollektív befogadásra számít. A bevezető versben leírt tematikus programja ellenére - közösségi átélésre számít az egyébként egoista lírai én, ezzel ellentmondva programjának, szerencséjére.
A felnőtté válásról, a férfivá érésről szól a könyv. Csakhogy már minden késő, nincs beteljesülés, a traumatikus gyerek- és ifjúkor után a kiüresedett felnőttség nihilje fenyegeti. A költő nem érik férfivá, hanem mintegy ifjúból rögtön öreggé - csalódik. A korábbi családi traumákat nem tudja megnyugtatóan feldolgozni. Klinikailag kudarc a könyv, költőileg siker. Csak az írásban lehetséges megbékélt feloldás, a lélekben nem. Ezt mondják a kötetvégi költemények. Akár a fiktív levél az apához, amely egy olyan beszélgetést inszceníroz, amely a valóságban nem jöhetne létre, hisz az apa közbeszólna, s a költő-fiú egyedül a saját beszédét akarja érvényesíteni. Most, végre a sok elnyomás után, de most már késő, meddő kompenzálás az egész, a személyes múlt fantomjai ellen.
Lassan elhagy minden öröm, tudom, jól.
Egyszerű bűn lenne ma bosszút állni.
Nem lehet már rád haragudni többé,
gyenge vén ember, fogaid kihulltak.
Átkozódnom kéne, de kit pereljek?
Mond meg, apám, kit?(Levél apámnak)
Az önterápiát, mint költői célt, jelzi az is, hogy a könyvben nincsenek ciklusok. A pszichében megragadt emléktöredékek, mint komplexusok adják a könyv szerkezetét. Tulajdonképpen fennáll az amorfitás veszélye, de ki tudja küszöbölni a szerző. Az anyag nagyon erősen inspirál a szociológiai olvasásmódra is. A széteső családok, a saját kiürült egoizmusába záródó individuum lelki kínjai - ma központi problémák a liberális demokrácián alapuló társadalmakban. Jónás Tamás mindezt mintegy átesztétizálja, ki tudja, jól teszi-e. Nem lenne-e autentikusabb egy dokumentaristább, szikárabb megformálás? Persze, ha a költő ezt az utat választja, akkor el kell hagynia az eddig jól begyakorolt poétikáját egy teljesen más koncept jegyében. Oravecz Imrénél látunk példát erre. De az ő alkotói alkata teljesen eltér a Jónás Tamásétól.
Merre tart Jónás Tamás költészete? Uram, végül s befejezted a végtelent? (Az első kérdés) - szerepel az első kérdés utoljára a kötet végén. Jónás Tamás József Attilához fűződő identifikációs "programjába" illeszkedne az ellentmondást tartalmazó kérdés? Ilyen harsány ellentétezés József Attila fiatal korszakára volt jellemző, nem a késeire, amely láthatóan sokkal szimpatikusabb Jónás Tamás számára. Eszerint valamilyen ellentmondással terhelt, meghasonlással, tehát modern vallásos irányt venne Jónás Tamás költészete. A költői pálya transzcendens irányt vesz majd? Istenes versek következnek? Hiszen a kötet végső verse egyben nyitást is sugall, egy másik költői világhoz, az istenes versek lírai univerzumához. Azt sugallva, ha már pszichés önelemzésekkel, evilágian - nem sikerült, a gyógyulásban segíthet még az Isten. Majd ő befejezi a végestelen önmarcangolást, igazi, végtelen megnyugvást ad kegyelemből. De ez is kétséges a költő számára. (Magvető)
PAYER IMRE
Király Levente
"nincs arany közép"
Király Levente harmadik kötete - úgy érzem - a lehiggadás és a számvetés jegyében fogant. A korábbi, gyakran vitriolos poénok s irónia helyébe az egyszerű, letisztult formák léptek. S az irónia is gondolatibbá vált. Háttérbeszorultak a nyelvi poénok. A lecsupaszított, egyszerű forma újdonság a korábbiakhoz képest. Király stílusa klasszicizálódott a korábbi harsányabb stílushoz képest:
"meguntam a fecsegést.
Higgyétek el, szinte minden az.
Mindenki fecseg, én is,
hajjaj! - de azért igyekszem."(Első dal)
Az előző "Szánalmasan közel" című kötetben kezdődő stílusváltozás a harmadik kötetben érett be. A korábbi "fecsegés" után a költő megtalálta az egyszerű szavakat. A formai leegyszerűsödés mellett tömörebbé is vált a stílusa. Gyakoribbak az egyszerű vagy rövid mondatok verseiben. Ez egyfajta egyéni klasszicizálódás - antik metrumok nélkül - Király költészetében. A korábbi versek kissé túlpoentírozott nyelvi rakétái után különösen meglepő ez a keresetlen egyszerűség. A gyakran egymondatos, rövid versek tömörsége mögött irónia és önirónia bujkál. Gyakran egyszerre ironikus és önironikus a hangvétel, például az "Öngyi" című versben vagy az "Ilma" című rövid opusban.
A Himnusz című vers prológusa után öt ciklus alkotja a kötetet egymásnak feleselő címekkel. A címek közötti feszültség fokozza az iróniát. Különösen éles a kontraszt az első és az ötödik ciklus címe között. (A másik derengő vonalai - Vele már soha többé). E kontrasztosság fokozza a kötet belső feszültségét. Talán a "nincs arany közép" cím is az ellentétek feloldhatatlanságát érzékelteti. A valóság kiéleződő ellentmondásai a szellem szférájában is kiélezik az ellentéteket. A versek gyakran egyszerre tűnnek kinyilatkoztatásnak és a kinyilatkoztatás paródiájának. Emellett önlebontás és a költői én építése is váltakozik, gyakran versről versre. Sokszor a legdurvább kinyilatkoztatások tűnnek a legkomolyabbnak (lásd: Samantha Fox című vers). Sok verset egyfajta lebegő irónia és önirónia lengi körül (például Az együttélés című verset). A dekonstrukció és a rekonstrukció eszközei több versben is keverednek. A költői én is gyakran álarcok s szerepek mögé húzódik. Ilyen például a fiktív apaversek és a nyelvleckét parodizáló vers sajátos szerepjátéka. E szerepekben tragikum és irónia keveredik, különös egységet alkot. A "Himnusz" és az "Első dal" programadó ars poeticája után a szerepversekben válik árnyaltabbá és bonyolultabbá a költő lírája.
A szerepek ironizálása, valamint a felépítés-lebontás játékai mögött sajátos szkepszis húzódik meg. A letisztultabb formák, a tudatosan egyszerű mondatformálás a harmónia igényéről tanúskodik a külső diszharmóniával szemben. Ugyanakkor e harmóniatörekvés is ironizálódik, s néha groteszk-parodisztikus fényben jelenik meg.
Király Levente - véleményem szerint - elérkezett az első szintézis korszakába, melyben korai korszakát igyekszik összegezni. Remélhetőleg mégis talál "arany középutat" hagyomány és újítás között, meglelvén egyéni hangját.
MARCZINKA CSABA
SZÍNHÁZ
Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a Bárka Színház bemutatója a kihagyott lehetőségek Sirálya. Amennyire ígéretesnek tűnt az alkotói csillagok előzetes együttállása, annyira mélyebb célértelem nélkül valónak látszik a vállalkozás utólag. Szász Jánosra a legendás nyíregyházi Ványa bácsitól fogva, azóta színművészetis vizsgaelőadással, amerikai vendégrendezéssel megerősítve, lehet Csehov-specialistaként gondolni. A közös munka megkezdésekor (tavaly szeptemberben) többrétű útkeresésének kellős közepén járó Bárka gyomrában valódi mélységekkel telítődhettek volna a darab dilemmái. Egy ilyen radikális olvasat lehetőségét látszott tartogatni, hogy a színházi forradalmár Trepljov szerepét Balázs Zoltán, a beérkezett és népszerű művész Trigorinét pedig Alföldi Róbert kapta.
És persze az erős vizualitásra is nagy tétben fogadott volna az ember - ám az elhalasztott bemutató végül minden tekintetben csalódást okoz. A pusztulás esztétikája, amelynek Szász János az egyik nagymestere, ezúttal csak a díszletben jelenik meg (Khell Zsolt), ám határozott rendezői gondolat híján nem tud funkcionálissá válni. Ha az alkotói mozgatórugók után próbálunk kutatni, az egyetlen kapaszkodót a hangsúlyosan elhelyezett plakát, illetve filmbejátszás formájában is megidézett Andrej Rubljov adja. A film azonban elég sokrétű, az előadás világa pedig elég széttartó ahhoz, hogy pontos eligazodást adjon az értelmezéshez. Amennyiben pedig a művészet és a művész küldetése a tét, a Trepljovot körülvevő szereplők inkább zavaró körülménynek bizonyulnak. A színészek becsülettel birkóznak szerepükkel, de mintha kevés eligazítást kaptak volna arra nézvést, hogy az egészben hol a helyük. Egyedül Tompos Kátya Másájának van valami sajátos íze, a sokat látott kliséken túlmutató ötletessége, amikor a figurát koravén, világfájdalomba és fekete bőrkabátba (jelmez: Benedek Mari) burkolózó kamaszlányként ábrázolja. A hagyományosan értelmezett alakítások síkjából finom megmunkáltságával még Seress Zoltán a sors elleni reménytelen lázadását tolókocsijából vezénylő Szorinja domborodik ki.
Trepljov magányos harca kevés rokonszenvet ébreszt, nemigen válik tapinthatóvá az az összetett tartalom, amely tapogatózva a formáját keresné. Ennek híján pusztulása sem képez tragikus minőséget, nem képes komoly megrendülést kiváltani. A művészlét körvonalazatlansága az előadást a konvencionális dramaturgia felé löki, fokozatosan a személyes kapcsolatokra helyeződik a hangsúly. Mivel a karakterekkel és a dialógusokkal szintén nem történik semmi rendkívüli, hosszú részek zajlanak a társalgási dráma modorában: mindenkinek van egy jó vagy egy rossz szava a másikhoz. Szavak, szavak és szavak; képek - a félsötétben zenére történő nyílt színi átállások kivételével - nincsenek, a páros nagyjelenetek akciói pedig gyakran erőltetettek. Bognár Gyöngyvér szép átszellemültséggel mondja el Nyina monológjait, Varjú Olga kellően hiú és énközpontú Arkagyina, Trepljovval, illetve Trigorinnal zajló duettjeik azonban kevés igazi invencióról tanúskodnak; valódi érzelmi ütközetek helyett a testek kötelező egymáshoz dörgöléséből kellene megszületnie a nagy hőfokú vonzásoknak és taszításoknak. Talán az egyetlen kivétel a kötözéses jelenet, ahol Varjú Olga és Balázs Zoltán a végzetszerű anya-fiú viszony részletgazdag ábrázolását nyújtja.
Ami pedig a soha vissza nem térő alkalmat illeti: az áthallásos változat talán az elmúlt hónapok kiélezett helyzetein bukott el végleg. Mindenesetre a színházvezetők találkozója tökéletes pókerarcok között zajlik; a szembenézés és szembesülés lehetősége egy pillanatra sem válik valós eséllyé.
GOLDEN DÁNIEL
Ha monodrámáról beszélünk, nálam az Örkény Színháznak hitele van. Persze egyébként is. Ott megy Mácsai Pál Azt meséld el, Pista! című estje Örkény István életéről, melyet tizenkét éve játszik sikerrel, így mikor megalakult az Örkény - melyet a mai napig nem sikerült megalapítani -, művészeti vezetője adoptálta az előadást színházába. Csuja Imre Novecentója értékes előadás volt, szép alakítás, de a történet, melyből nagysikerű film készült Az óceánjáró zongorista legendája címen, színpadon nem aratott zajos sikert. Ellentétben Parti Nagy Lajos színpadra termett Ibusárjával, melyet Pelsőczy Réka rendezett meg nevetséges költségvetésből a színház előcsarnokában, és mely meghozta Bíró Kriszta Jászai-díját. És akkor még nem is említettem Pogány Juditot, aki olyan erővel és érzékenységgel adja elő egy gyermekgyilkos férfi édesanyjának megrázó vallomásfüzérét a Pedig én jó anya voltam során, hogy nehéz elhinni, ugyanaznap délelőtt talán éppen tündért játszott és táltos paripát. A Sötétben Látó Tündér mindenesetre a legszebb gyerekelőadás, amit valaha láttam. A mese írója és rendezője, Bagossy László most újabb egyszereplőst vitt színre az Örkényben, Irmgard Keun A műselyemlány című monodrámáját, mely már megírásának évében, 1932-ben bestseller lett. Bár a náci rezsim idején feketelistára kerül, később több színpadi feldolgozás születik belőle, és film, Fellini feleségével, Giulietta Masinával a főszerepben.
Bagossy tavaly már megrendezte a darabot, Stuttgartban, Anuschka Herbsttel. Az Örkényben Doris személyében a rendező egyik legkedvesebb színésznőjét, Hámori Gabriellát köszönthetjük, és mint korábban több ízben, együttműködésük most is figyelemre méltó eredményre vezetett. Hámori pályáját - legyen szó filmről, színházról, felolvasásról, nyilatkozásról - kezdetektől precízen nyomon követtem, képességeiről nemegyszer zengtem ódákat, imádtam Lukáts Andor Liliomában, a szintén Bagossy jegyezte A filléres operában, Mácsai kezei alatt Az üvegcipőben, Gálffi László első rendezésében, A fehér éjszakákban, és eddig nem kellett felülírnom egyetlen betűmet sem. Lehet szeretni, nem szeretni, de kétségbevonhatatlan, olyan jó színésznő, hogy képtelenség rajta fogást találni. A műselyemlány erre remek alkalom lehetett volna, mármint a fogásra, a monodráma csontig vetkőzteti a színészt, itt ismeretlen fogalom a pillanatnyi üzemzavar, a koncentrációhiány, a fegyelmezetlenség, a lassúság, az elégtelen beszédtechnika. Ráadásul kényelmetlenül belemászós műfaj, megúszhatatlanul azonosulós. Mindent kell tudni, különben mit sem ér az egész. Hámori testét, hangját, gondolatait mindvégig Doris uralja. Hámori nem a közönség előtt ül, hanem a pattanásos ügyvéd irodájában gépel, a színházban statisztál, bundát lop, az utcán kóborol, idegen férfiak ágyában fekszik. Nem a mai Budapesten él, hanem a fasizálódó Berlinben. Hámori elpárolog Doris mögül. Átadja neki a színpadot. Éretlen, naiv, anyagias kamaszlánnyá válik, ügyetlen kalandornővé, aki hajszolja a szerelmet, vagy inkább a "nagy nővé" válást, de olyan torz képe van a kiteljesedésről, hogy harca eleve reménytelen. Életútját mindvégig meghatározzák a harmincas évek viszontagságai, hiszen honnan is tudhatná egy ilyen Doris-forma szertelen teremtés, hogy most mi hangzik jobban, ha azt mondja, hogy ő zsidó, vagy ha azt, hogy nem az.
Bagossy László kemény játékot ötölt ki Hámori számára. A monológ alatt mindvégig ülve marad, kivéve azt a néhány másodpercet a sötétek alatt, amikor Forma-1-es tempóban átöltöz(tet)ik. A színésznő minden mozdulatát, gesztusát, még tekintetének irányát is koreografálta, zenére rendezte, operára, így aztán ez a kesernyés és nagyon női történet - mely bestseller ide vagy oda, gyenge darab, szigorú koncepció hiányában helyenként meglehetősen unalmassá válhatna - totális színházzá lett. Élvezhetővé, játékossá, rémessé, megokolttá. Ez feltétlen rendezői érdem.
S ha már van egy ilyen színház, melynek társulatából ennyi értékes monodráma előállítható, kívánjuk, hogy ne szűnjön meg, inkább kapjon sok-sok pénzt, és cserébe talán sosem unják el jó szokásukat. Monodrámában meg se álljanak Kerekes Éváig.
KŐVÁRI ORSOLYA
Víg tort ülnek Puccini vígoperájának játékosai Silviu Purcarete kolozsvári rendezésében. Mindjárt a nyitó jelenetet tanítani lehetne: a derék, módos polgár, Buoso Donati (Bíró József) épp halni készül, félmeztelenül, fekete nadrágban furulyázik, de már orvosok jelennek meg a színen, vizsgálgatják, asztalra fektetik, felkötik az állát, lábujjára dögcédulát biggyesztenek. A kiterített test köré pompás ravatalt építenek, gyertyákat gyújtogatnak sokágú gyertyatartókban, majd lassacskán megjelenik a gyászoló rokonság. Sokan tódulnak be a színpadra, fekete fátylakban, sötét ruhákban és pasztellesen színes göncökben (jelmez: Lia Mantoc), de egy cseppet sem komoran, inkább csak kicsit megilletődötten. A gyerekek hancúroznak, keresztül-kasul szaladgálnak a színen, egyikük labdát ütöget a halott tar koponyájához, a felnőttek fészkelődnek, helyet keresnek maguknak a gyászlakoma asztalánál, mert az lesz itt hamarosan: a hosszú asztal bal szélén békésen pihen a friss halott, középütt és jobb oldalt pedig önfeledten lakmároznak, fecserésznek, civakodnak, élik az életüket a dús örökségre ácsingózó rokonok. Az élet és a halál bájos-derűs harmóniában találkozik itt össze, a hullámzó, felhabzó élet átgázol a halálon, s zárójelbe teszi a pusztulás metafizikai jelenlétét. A holttest nem szakrális tárgy, hanem a végtelenül áradó élet része: körbejárják, nézegetik, odébb málházzák, gyömöszkölik, vállra veszik, leejtik, sarokba ültetik, időnként megfeledkeznek róla. Az előadás hatásmechanizmusának, gyöngéd iróniájának s humorának egyik forrása épp ez: a holttesttel való játék, virgonc együttlét.
Silviu Purcarete színpompás víziójában minden élettel teli, minden szereplő élethabzsoló, s a gyászeset olyan magától értetődő harmóniában simul bele a hullámzó nagycsalád életébe, mintha csak valamely sógor, koma, unokatestvér, menyegzőjét ülnék éppen. A rendező színes tablóba rendezi tüsténkedéseiket, mohó pénzsóvárságukat, kicsinyes civakodásaikat, egyszerre aprólékosan és nagyszabásúan bontva ki a figurák egymás közti viszonyait, s rajzolva meg alakjainak arcélét.
Ezt a vad, dévaj és hallatlanul vidám mulatságot bármeddig képes lennék elnézni, pedig még egyetlen hang nem hangzott el a vígopera szólamaiból, csak az élet neszei hallatszanak, tányérok csörömpölése, evőeszközök összekoccanása, szaladgálások, súrlódások, elhadart félszavak, ízes zabálások, vehemens tüsténkedések zajai. Silviu Purcarete, ez a vajákos, nagy európai rendező, aki a Katona József színházi zseniális Troilus és Cressida pompázatos képeiben is megmutatta, milyen pazarul képes atmoszférát teremteni, s a legbonyolultabb gondolati tartalmakat is érzéki cselekvésekké varázsolni, az opera elé applikált hosszú néma jelenetben lényegében mindent elmond, amit a szereplőkről tudnunk kell, s mire beviharzik a szintén játékossá emelt karcsú karmester (és zenei vezető) Incze G. Katalin, hogy levezényelje az operát, már megtörtént a cselekmény, a rokonság összeveszett az örökségen, feldúlták a szekrényeket, komódokat az elhunyt végrendeletét hajkurászva. Később kiderül, hogy a derék rokon kisemmizte a haszonlesőket, s tetemes vagyonát egy kolostorra hagyta. A végrendeletet természetesen miszlikbe aprítják, szétszórják a padlón, s kupaktanácsot ülnek, hogy lehetne mégis valami ellenlépést tenni. Ekkor lép színre az operai szólamot kiválóan éneklő Gianni Schicchi (Sándor Árpád), aki zseniális húzással magára vállalja a konfúzus helyzet megoldását: eljátssza ő a nagybeteg Buoso Donati szerepét, s az új végrendeletet készítő, amúgy megvesztegetett és lökött jogászoknak lediktálja, ki mit örököl majd a dús hagyatékból.
Innét már felgyorsul a(z operai) cselekmény, s szédítően száguldozó bohózat logikája szerint bonyolódik a játék: az ügyvédek körmölnek, a szerelmesek egymáséi lesznek; s rendre felhangzanak az operai szólamok, amelyeket a kolozsvári Állami Magyar Színház játékosai hibátlanul, illúziót keltően adnak elő. Ahol nem győzik hanggal, megkettőzve támogatják meg egymás énekét. A Lauretta szépséges áriáját éneklő Kató Emőke prózai szereplőként és énekesként is jeleskedik, a címszereplő, s szarkasztikus-ironikus játékkultúráját szüntelenül megcsillogtató Sándor Árpád operai szólama pedig a legkényesebb zenei elvárásoknak is megfelel. A viharos játék kitüntetett pontján a halott életre kel, s kitörő örömmel nyugtázza, hogy a megváltónak kijelölt Gianni Schicchi végül a legnagyobb részt hasítja ki magának az örökségből.
Helmut Stürmer díszlete teátrálisan rafinált, mégis egyszerű: az egymásra hányt bútorok, az előtérből a színpadra nyújtózó feljáró, amelyen át megérkezik a rokonság, a tér közepére emelt kanapé, amelyen a kulcsjelenetek játszódnak, funkcionálisan illeszkednek a szertelen játékhoz. A gyöngéd iróniába megkapó életszeretet, a virgonc humorba némi szelíden adagolt metafizika vegyült a kolozsváriak vendégjátékán. A Tavaszi Fesztivál színházi-zenei csúcsprodukciója joggal varázsolta el a publikumot a Thália Színházban, egyúttal azt is példázva, hogy a legmagasabb szakmai minőség a legkitűnőbb szórakozás forrása lehet.
KOVÁCS DEZSŐ
FILM
A Kárpát-medence s főleg Erdély a világ azon ritka régiói közé tartozik, ahol még nem veszett el egészen a népi kultúra. Nem csak a kései modernizációnak, a terület köré záródó diktatúrának köszönhető ez a kivételes állapot, de minden bizonnyal szerepet játszik benne egyféle különös öntudat, az itt élő emberek büszke ragaszkodása apáik, őseik értékeihez. A szokások, az ünnepek, az életmód, a hagyomány: vagyis az életet szervező, sőt azt értelemmel felruházó közösségi rítusok; a mesék, balladák, öltözetek, faragások s építészet, de legfőképp a zene: vagyis a kultúra, a valódi, mert szerves kultúra itt nem valami érdekesség, megbámulható dísz, amely kissé idegenül fityeg a hétköznapokon, de: élet-halál kérdése. Identitásképző s identitásmegtartó erő.
Ne legyenek illúzióink, ha a fogyasztói társadalmi modell erőszakos terjeszkedése végképp megtöri majd ezt az irracionális, mégis csodálatra méltó büszkeséget - ahogy bennünk, itt Magyarországon már csaknem egészen megtörte -, mindez a szemünk előtt fog elporladni. Nem kell hozzá egy emberöltő sem.
Aki ezt az erdélyi (magyar, cigány, román) sokszínűséget, termékeny alkotó közeget - amely, persze, gyakran rémületes szegénységgel párosul - akarja bemutatni, annak hangja szükségképpen az aggódásé, a féltésé. Bereczki Csaba zenés filmjében is ez a komor alaphang kíséri a megszólaló, olykor kitárulkozó - zömükben cigány - muzsikusok megnyilvánulásait. Az erdélyi zenével foglalkozó tévésorozatból mozifilmmé összeállított 100 perc temetéssel indul s egy tomboló sikerű fellépéssel zárul, mégis a kezdettől fogva egyre sötétül a kép, s mire végül kitör a tapsvihar, már értjük, hogy siratót láttunk voltaképpen. Az élő hagyományból ami el nem pusztul, az majd színpadokra költözik a művelt közönség épülésére. A hagyományt éltető közösségtudat azonban halálra van ítélve.
A rendező eszközei egyszerűek. Néha beszélnek - igen, a fejek, minden de minden film legizgalmasabb résztvevői -, felvillannak előttünk a muzsikusok életének részletei, néha játszanak egy lassút, egy ritka vagy sűrű csárdást, s táncra is kerekednek, ha kedvük tartja. Bereczki a zenét tekinti filmje szervezőerejének, a prímások, kontrások, gitárosok sorsa egyetlen, csaknem összefüggő kompozíció részét képezik. Nehéz anélkül nézni, hogy az ember ne verje a mozi sötétjében kezével-lábával a ritmust.
Több előképe is van az Életek énekének. Ezek közül magyar viszonylatban legfontosabb a Gulyás testvérek Balladák filmje című munkája. Ők valóban a legvadabb időkben (a hetvenes-nyolcvanas években!) járták Erdélyt, Kallós Zoltánt követve útjain. Csempészett kamerával, nyersanyaggal, titokban és komoly kockázatot vállalva. A politikai értelemben is üldözöttnek számító folklorista alakja köré öszszefogottan volt szervezhető a film két elkészült része (a többit maga alá temette a rendszerváltozáskor összeomlott filmgyártás).
Bereczkihez azonban nem az ő vállaltan epikus és epizodikus szemléletmódjuk áll közel. Ambíciója más volt: ő Tony Gatlif (Latcho drom; Gadjo dilo; Transylvania) és még inkább Wim Wenders (Buena Vista Social Club) nyomdokain szeretne filmjével kilépni a nemzetközi porondra. Ennek érdekében konkrétan is a kubai zenét felfedező - s a világ számára felfedeztető - világsikerű film szerkezetét, stílusát, koncepcióját igyekszik követni.
Amit a magam részéről felettébb balszerencsés választásnak találok.
Az egy dolog, hogy ha a zenék közegükből kiragadva, olykor nyilvánvalóan a fim kedvéért létrehozott szituációkban szólalnak meg. Viszont azzal a szlogennel reklámozni egy az erdélyi zenei sokszínűséget bemutatni kívánó filmet, hogy az a "Buena Vista Transylvania", nagyjából olyan megalkuvás, mint ha valaki azzal kívánná eladni - idehaza! - Bartókot, hogy ő a "magyar Gershwin". Minden tiszteletem a havannai öregeké (meg az őket a világ számára felfedező Ry Cooderé, nem beszélve Wendersről), de Erdély és annak muzsikája semmivel sem alábbvaló ezeknél. A buenavisztázás lehet, hogy marketingfogásként működik (amit nem hiszek), de maga ez a gesztus már az első képkocka megtekintése előtt a másodosztályba, a provincialitásba, az utánlövések közé pozícionálja a produktumot.
Felszínesség is a terhére róható a filmnek: túl gyorsan követik egymást a különféle sorsszeletek, elmélyülni egyikben sem lehet, s így mégoly érdekes, a maguk közegében bizonyára esszenciális állítások (az ördögről, az Istenről, az asszonyokról, a művészsorsról stb.) is afféle modoros bölcselkedésnek tűnnek. Átütő, vallomásos találkozás pedig csak egyetlen zenésszel valósul meg. A szerkesztés több szigort kívánt volna; kevesebb, de alaposabban körüljárt sors hordozhatná mindazt, ami a mindent egybeszuszakolni akaró terjengősségben elvész. Bele-belekap egy-egy témába a film (zenei jellegzetességek, a barokkhoz való viszony, a tánc ereje), majd hirtelen, következmények nélkül elejti.
Sokat segített volna a megértésben, ha a nézővel közlik, hol jár és kivel beszél (vagy zenél, táncol) a film különben nagyon is hiteles személyiségnek tűnő "riportere", "kalauza", az erdélyi származású, ma Magyarországon a Hagyományok Házát vezető Kelemen László - akire ugyancsak jobban lehetett volna építeni, hiszen nem csak személyes élettörténete miatt érintett, de hozzáértése folytán is be tudna avatni bennünket, hogy értsük is, amit látunk-hallunk.
Nemes Tibor operatőr szinte végig a közeli és a szuperközeli kompozíciókat részesíti előnyben, amely riportszituációban roppant szuggesztív ugyan, táncok esetén azonban nem kellett volna hozzá oly elhatározottan ragaszkodnia, mivel így épp magáról a táncról marad le - amely ilyen esetben nem csupán érdekes látványosság, de maga a kommunikáció.
Az Életek éneke értékeivel és hiányosságaival együtt is kiemelkedő eseménye a hazai filmforgalmazásnak. Talán a hébe-korba fel-felbukkanó amerikai, német és francia példák hatására visszatérnek a magyar dokumentumfilmek is a mozikba? A vetítő, ahol Bereczki filmjét adták egy átlagos hétköznap délutánján csaknem tele volt. Ez biztató jel.
TÓTH PÉTER PÁL
|
|
