Petőcz András
Posztnemzeti irodalom?
Jürgen Habermas: A posztnemzeti állapot című munkája nyomán
Konszenzushiány. Legyen az történeti, művészettörténeti vagy esetleg irodalmi kanonizációs kérdés, illetve akár politológiai vagy éppen gazdaságfilozófiai probléma, a különböző érdekcsoportok mentén eltérnek a vélemények, a következtetések egymásnak sokszor homlokegyenest ellentmondóak. Szubjektív megközelítések, az értékek hiánya, relativizálódása jellemzi napjainkat. Minden és mindenki megkérdőjelezhető. Nincs megegyezés, nincs kiegyezés, nincs konszenzus semmilyen kérdésben. Úgy tűnik, alapjaiban szűnik meg valami, amit úgy hívhatunk: nemzeti konszenzus. Csoportkonszenzusok vannak, gyakran nagyon is személyes, egzisztenciális kérdésekre visszavezethető kiegyezések, és ezek alapján felépített - többnyire tiszavirág-életű -, "kanonizációs" kísérletek léteznek, bármilyen területről is legyen szó. Ugyanez a helyzet, ha megvizsgáljuk szűkebb területünket, a művészet vagy az irodalom nagyon is bizonytalan, cseppfolyós világát.
Napjainkban tehát az egymástól egyre jobban elkülönülő csoportosulásokat az önálló kanonizációs kísérletek jellemzik. Saját csoporthierarchiájuk szerint próbálnak életműveket ráerőltetni más csoportosulások hierarchiájára, és ha ez rövid ideig olykor sikerül, akkor mindennek fényében azonnal megszületnek az újabb és újabb művészet- vagy irodalomtörténeti kézikönyvek, amelyek akár visszamenőleg is próbálnak átértelmezni, újraértelmezni és újraértékelni életműveket, irányzatokat. Valódi nemzeti konszenzus már régen nincsen, sem az irodalomban, sem egyéb kérdésekben, mint ahogy a nemzeti kontextus is eltűnőben van, mert eltűnőben vannak azok a keretek, amelyek mindeddig segítettek értelmezni önnön magunkat, amely keretek sajátos zártságuknál, behatároló jellegüknél fogva képesek voltak intézményesíteni és ezáltal közös mederbe terelni, illetve hierarchizálni az életműveket, az alkotói energiákat.
Jürgen Habermas A posztnemzeti állapot című esszégyűjteményének első fejezetében azt a sajátos folyamatot jellemzi, ahogy a nemzeti kontextus, a nemzeti állapot felbomlik. A nyelvi keret - mint közösségteremtő erő - mellett egy nép, illetve nemzet létéhez elengedhetetlen a szolidaritáselv, mondja Habermas, amely nemzeti összetartás többek között közösen meghozandó döntésekben és azok elfogadásának a készségében nyilvánul meg. Mindehhez kapcsolódik "a közös nyelv és irodalom, a művészet és az erkölcs közös jellege", idézi Habermas Julius Fröbelt, egy XIX. századi délnémet demokratát1, akinek az először 1847-ben kiadott munkájának elvi alapvetései jól jellemzik a szolidaritásnak azt az absztrakt formáját, amely a modern korban elsőként a XIX. századi nemzetállamok polgárai közt jött létre. Mint Habermas megfogalmazza, a nyelvi, kulturális keretek által létrejött nemzeti közösségek természetes módon gazdasági közösségekké is válnak, a XIX. század a nemzeti tőkefelhalmozás, a nemzeti protekcionizmus kora, a gazdasági érdekek a kulturális és nemzeti identitások megerősödésével együtt érvenyesíthetőek az adott időszakban.
Habermas szerint tehát a nemzet fogalma szorosan összekapcsolódik a szolidaritás kérdésével. Egyértelmű, egy demokratikus politika megkívánja, hogy a politikai színpad szereplői valamiképpen együttműködjenek. Ennek az együttműködésnek a nyilvánosságra, valamint a civil társadalom egyéb intézményeire kell épülnie. A - Habermas fogalmazásában - "hosszú" XIX. század kezdetével, vagyis az 1789. évvel kezdődően a nemzetállamok a polgárok egyenlőségére épülnek, és ez azt is jelenti, hogy az (állam)polgároknak segíteniük kell egymást, sőt akár áldozatot kell hozniuk egymásért. Ez a segítségnyújtás többféle lehet, adott esetben akár anyagi, akár tevőleges is, sokféle intézmény közvetítheti, de alapvetően maga a nemzet mint absztrakt, generációkon átívelő, vagyis az egyén felett álló intézmény ad hozzá keretet. Mindezt az okfejtést Habermas a jog szerepéről vallott véleményével egészíti ki, hangsúlyozva, hogy a jog valójában nemzeti jog, a törvények nemzeti keretet, intézményrendszert biztosítanak2.
A "hosszú" XIX. század 1914-ben ér véget, hogy átadja a helyét a "rövid", de rövidségében is tragikus és válságokkal teli XX. századnak, amelyik 1989-ben fejeződik be. A XIX. század a nemzetállamok, a nemzeti keretek kiteljesedésének időszaka, a XX. század ugyanezen nemzetállamok válsága, tragédiája, felbomlásának kezdete. Miközben a XIX. században még "a területi állam, a nemzet és a nemzeti keretekben kialakult népgazdaság (...) olyan konstellációt alkottak, amelyben a demokratikus folyamat többé-kevésbé meggyőző intézményes alakot ölthetett"3, és ennek megfelelően "ugyanazon >nemzet< tagjai, noha idegenek egymás számára, és azok is maradnak, mégis oly mértékben felelősnek érzik magukat egymásért, hogy hajlandók >áldozatokra< - például fegyveres szolgálat teljesítésére vagy az újraelosztást eredményező adók viselésére"4, aközben ez a "szolidaritás" a XX. században már elbizonytalanodik, sőt mint tudjuk, ugyanez a "szolidaritáselv" korántsem érvényesül mindenkire, esetlegesen még akkor sem, ha a "nép" meghatározás szerint a nemzet tagjai az ugyanazon nyelvet és kultúrát képviselők összessége.
A XX. században a szolidaritáselv már "szelektív", bizonyos országokban származás, bizonyos országokban ideológiai megközelítés alapján "választják ki" azokat, akikre a "szolidaritáselv" nem érvényesíthető. Mint maga Habermas is megjegyzi, valójában a nemzeti szolidaritás is mindig absztrakt, idegenek közötti szolidaritás volt, és mint ilyen, mesterséges, hiszen valójában még az etnikai alapú "sorsközösségekre" is a társadalmi, kulturális és világnézeti pluralitás volt a jellemző5. Nos, a XX. században már megrázó módon érvényesül, hogy a sorsközösség megbomlik, a közösségen belüli - sokszor kikényszerített - elkülönülések önmagukban is megkérdőjelezik a szolidaritás elvét.
Nyilvánvaló, hogy olyan körülmények között, ahol a gazdasági élet, a tőkemozgások nemzeti jellege megszűnik, ahol a gazdasági élet szereplői már semmiképpen sem nemzeti keretek között képzelik el a jövőjüket, ott előbb-utóbb a társadalmi szolidaritás, a "sorsközösség" elve is változni fog. Közhely, hogy a globalizáció kihívásai alapjaiban teszik kérdésessé mindazt, ami a "hosszú" XIX. században létrejött, és ami a "rövid" XX. században látványosan ment csődbe, és amit némileg leegyszerűsítve "nemzetállamnak" nevezünk. A "csődbe ment" nemzetállam helyére valami másnak, valami újnak kell kerülnie. Ennek felismeréseképpen és napjaink helyzetét elemezve Habermas a posztnemzeti állapotról szóló könyvében már a "nép" fogalmának vizsgálatakor beszél arról, hogy közeli jövőnket illetően "a maastrichti szerződés alapján az Európai Uniónak meg kell haladnia a működő gazdasági közösség állapotát. Egy politikailag egyesített Európában azonban a politika számos területén, beleértve a szociálpolitikát is, olyan döntéseket kell hozni, melyek aztán egyformán kötelező érvényűek volnának minden tag számára - a dánok és a spanyolok számára éppúgy, mint a görögök és a németek számára (...) A közösen meghozandó döntések elfogadásának készsége megköveteli a szolidaritásnak azt az absztrakt formáját, mely először a XIX. századi nemzetállamok polgárai közt jött létre"6. Vagyis, írja Habermas, "Európa politikai egyesítése kapcsán, ha nem is összehasonlítható szituációban, de hasonló feladat előtt állunk, mint a maguk idejében a germanistáink nemzetük politikai egyesítése tekintetében"7.
Itt, ennél a habermasi mondatnál szinte hátra is dőlhetnénk. Megnyugodhatnánk, mondhatnánk, igen, erről van szó. Vagyis semmi másról, mintsem hogy a nemzeti szolidaritás és sorsközösség a gazdasági és kulturális identitásbeli kihívásokra válaszul egy nagyobb, teljesebb egységben valósul meg, az európai nemzeti keretben, amely már önmagában - Európa sokszázados és véres történelmét ismerve - egy posztnemzeti állapot, pontosabban egy nemzetek feletti állapot. És, mondhatnánk nyugodt lélekkel, hogy igen, valóban erről van szó, és ezt európaiként, látva a világban végbemenő folyamatokat, vállalni is tudjuk.
Ha tényleg csak erről lenne szó, már erről is elmondhatnánk, hogy iszonyatos változás, és az ezen írás elején jellemzett konszenzushiány már ebből a perspektívából is tökéletesen érthető, megmagyarázható. Már ebben az esetben igaz lenne az, hogy "megdőlt a központosító és homogenizáló nemzeti kultúra (benne a nemzeti irodalom) eddig evidensnek tekintett abszolutizmusa, szertefoszlott mesterséges homogenitása, egyközpontúsága, felszínre került >kulturális hibriditása<, >barkácsolt< és >fantazmagorikus< jellege, és egyszeriben maga is a kulturális >másságok< sorában találta magát", ahogy azt Szilágyi Ákos megfogalmazza Habermas kapcsán8. Persze, ha "csak" erről lenne szó, mármint arról, ugye, hogy a széttagozódott Európa helyébe egy európai nemzet víziója kerül, ahol kulturális és identitásbeli alapvetések léteznek, és kialakulhat a szolidaritás és a sorsközösség, akkor egyszerűen egy tágabb nemzeti kultúra jönne létre előbb-utóbb, a szabadság csodálatos távlatával és rendkívüli "hibriditásával", sokszínűségével, és már ez is nagyszerű lenne, pontosabban szólva csak ez lenne igazán nagyszerű.
Habermas a "posztnemzeti állapot" megfogalmazásakor viszont túllép ezen, pontosabban mintha nem lenne arról teljesen meggyőződve, hogy a létező nemzetállamokat valamiféle >szupranacionális< állam képes lenne integrálni. Szerinte a globalizáció - bizonyos szempontból érintetlenül hagyva a nemzetállami pszeudo-homogén szerkezeteket - olyan hálózatokat hoz létre, amelyek meghatározzák a bennük részt vevők életét, de nem teremtenek olyan integrációs formákat, amelyek révén ugyanezek képesek lennének a hatalmi szerkezetek megismerésére és valamiféle szolidáris kapcsolat kialakítására az érintettekkel. A döntési és hatalmi központok elkülönülnek a területi meghatározottságtól, jellegtől, és így nincs lehetőség a helyi és szolidaritási érvekkel alátámasztott újraelosztásra, vagyis a szociális államra. "Kereskedelem és termelés, áru- és pénzpiacok, divatok, médiumok és programok, hírek és kommunikációs hálózatok, közlekedési áramlatok és vándormozgalmak, technológiai kockázatok, környezeti károk és járványok, szervezett bűnözés és terrorizmus világméretű kiterjedésének iránnyal bíró folyamatait nevezzük >globalizációnak<", írja Habermas9.
Habermas azzal, hogy a nemzeti állapot kritikáját elvégezve egy új kulturális és identitásbeli struktúra megszületésének szükségességére hívja fel a figyelmet, nagyon fontos lépést tesz abba az irányba, hogy segítse az európai folyamatokat, az európai identitás kialakulását. Mindezt a felbomlásra ítélt nemzetállami keretek bizonyos fokú idealizációjával teszi, vagyis munkájában egy rövid pillanatra mintegy új nemzetállami keretet, egy szupranacionális nemzetállami keretet hoz létre. És miután létrehozta, pillanatok alatt le is rombolja ugyanezt akkor, amikor gyakorlati kérdésekre tér át, és megállapítja könyvében, hogy az Európai Unió ennek az új "szupranacionális nemzeti" keretnek nem tud megfelelni. A globalizációs folyamatokat Habermas tehát úgy értékeli, hogy az ilyen, valójában XIX. századi gyökerekkel rendelkező, de nagyobb egységeket magukban foglaló új nemzeti keretek és sorsközösségek, szolidaritási elvek létrejötte ma már bizonytalan, ezek helyett elképzelhetően a globalizáció következményeként a "világtársadalom", benne pedig a "világpolgárok sokasága" jön létre. Ebben a társadalomban "ha a világpolgárok megszerveződnek, sőt még a demokratikusan választott képviseleteket is megteremtik, összetartásukat nem etnikai-politikai, tehát más tradícióktól és értékorientációktól elváló önmegértésre, hanem egyedül jogi-erkölcsi önértelmezésre kell hogy alapozzák"10. Mindezt a "világtársadalmi" és "világpolgári" helyzetet, paradox módon a "nemzeti játéktéren" belül éli meg maga a politikai hatalom, a polgár és a gazdasági élet szereplője. És ez, írja Habermas, "egy diffúz képet tár elénk - nem egy világszervezeten belül gyakorolt, többszintű politika statikus képét, hanem a nemzeti, nemzetközi és globális szinteken makacsul lezajló politikai folyamatok közti interferenciák és interakciók dinamikus képét"11.
Habermas a posztnemzeti állapotot jellemző víziójában pontos választ ad arra, miért is és hogyan tűnik el a nemzeti konszenzus, a nemzeti "kánont" hogyan váltják fel a különböző alternatív, illetve csoportkánonok. Ugyanakkor nyugtalanítóan meghagy minket abban a bizonytalanságunkban, hogy kialakulhat-e új, megfelelő keretek között mégiscsak teljesnek mondható, és a mindennapokban eligazító társadalmi-kulturális konszenzus. Ha ugyanis nemzeti és nemzetközi szinteken zajló politikai és kulturális folyamatok közti interferenciák és interakciók dinamikus képe jellemzi majd a jövőben is mindennapjainkat, akkor feltehetően esély sincs arra, hogy "szűkebb hazánkban", Európában, az európai nemzetben kialakuljon egy új, stabil alapokon álló értékrend, amely legalább némileg eligazíthatná végre a globalizálódott világunkban nagyon is elbizonytalanodott európai polgárt.
Vagyis Habermas végkövetkeztetése, hogy nemcsak eltűnik a nemzeti konszenzus, a nemzeti kánon és kultúra, hanem végső soron még arra sincsen esély, hogy helyébe kialakuljon egy "európai nemzeti" konszenzus, kánon, kultúra.
Mindez a habermasi vízió, vagyis a "posztnemzeti állapot" a nyelvhez, Közép- és Kelet-Európában a nemzeti fejlődéshez olyanynyira kötődő irodalom számára igencsak sötét jövőt jósol. A konszenzushiányt, ami kétségtelenül már napjainkat is jellemzi "posztnemzeti" irodalmunkban, felválthatja egy tökéletesen individualizálódott irodalom, atomizálódott kultúra, szubkultúrák sokasága jöhet létre, amely "sokaság" semmilyen módon nem kötődik nemzeti hagyományokhoz, pontosabban nem jobban kötődik, mint bizonyos világirodalmi alapvetésekhez. Nem beszélve arról, hogy az egykori nemzeti irodalmak nyelvi kötöttsége is megbomlani látszik. Ilyen szempontból nehezen besorolható identitású írók sora jelenik meg már ma is az európai könyvpiacon, elég akár Beckett angol, illetve francia nyelven megírt munkáira, akár Kundera cseh és francia nyelven megírt műveire gondolnunk, nem beszélve az olyan többgyökerű, többidentitású írókról, mint például a magyar születésű, de franciául író, svájci állampolgárságú Agota Kristof, akik esetében a nemzeti besorolás, a "hovatartozás" kérdése alapvetően problematikus lehet. Fontos-e még egyáltalán választ találni arra a kérdésre, hogy melyik "nemzeti irodalom" része Beckett, Kundera vagy Agota Kristof? Avagy: létezhet-e olyan cseh vagy magyar író, aki történetesen nem cseh nyelven, illetve magyarul ír? Ha Jürgen Habermas eszmefuttatása nyomán nyitott szemmel nézünk körül napjaink igencsak átalakulóban lévő világában, meglepődve veszszük észre, hogy alapvető kérdéseket kell újragondolnunk.
Petőcz András
Jegyzetek
1. Jürgen Habermas: A posztnemzeti állapot, Bp., 2006. 23. p.
2. Erről bővebben: Némedi Dénes: A nem kizáró közösség. A posztnemzeti állapot (kézirat).
3. Jürgen Habermas: Die postnationale Konstellation und die Zukunft der Demokratie, in: Habermas, Jürgen: Die postnationale Konstellation. Politische Essays, Frankfurt am Main, Suhrkamp. 91-169. p. (idézi Némedi, i. m.).
4. uo.
5. Jürgen Habermas, Der europäische Nationalstaat. Zu Vergangenheit und Zukunft von Souverenität und Staatsbürgerschaft, in: Habermas, Jürgen: Die Einbeziehung des Anderen. Studien zur politischen Theorie, Frankfurt am Main, Suhrkamp. 128-153. p. (idézi Némedi, i. m.).
6. Jürgen Habermas: A posztnemzeti állapot. 23. p.
7. i. m.: 24. p.
8. Szilágyi Ákos: Halálbarokk, Palatinus Kiadó, 39. p.
9. Jürgen Habermas: Hat die Konstitutionalisierung des Völkerrechts noch eine Chance?, in: Habermas, Jürgen: Der gespaltene Westen. Kleine Politische Schriften X, Frankfurt am Main, Suhrkamp. 113-193. p. (idézi Némedi, i. m.).
10. Jürgen Habermas: A posztnemzeti állapot. 98. p.
11 i. m. 100. p.
|
|
